Prológus

2005. április 25. 

Itt állok a Robin Hood Doncaster Sheffield-i repülőtér bejárata előtt. Azt hiszem félek bemenni.

Csak bambulom az épületet, és próbálok lenyugodni, de maga az időjárás sem lelkes nagyon.

Még most sem sikerült felfognom, hogy Alex azért hívott fel ma, mert elhagyják Nagy-Britanniát a bandájukkal.

Veszek egy mély levegőt és elindulok be az épületbe. Nagy volt a nyüzsgés. Mindenki el van foglalva a saját problémájával, míg én elveszetten baktatok Alexéket keresve. Csoda lesz, ha öt percen belül rájuk találok, ugyanis nem vagyok jártas a repülőtereken, így fogalmam sincs, hogy hová megyek.

Kis válltáskámat szorongatom, mintha az menedéket nyújtana, de semmi. Egyre elveszettebbnek érzem magam, és nem volt jó érzés...mintha egy nagy bevásárlóközpontban elszakadtam volna a szüleimtől és próbálnám megkeresni őket...Nem találom egyikőjüket sem.

  -Ariel! - szólít valaki a nevemen egészen közelről. Egyszerre könnyebülök meg és rezzenek össze, ugyanis neki ütköztem valakinek. Matt.

  -Szi-szia... - szólalok meg lassan eltávolodva tőle.

  -Szellemet láttál, vagy mi bajod? - kérdi nevetve Nick.

Komoly arccal nézek rá, de nem mondok egy szót sem.

Szememmel Alexet keresem az emberek között. Épp a szüleitől búcsúzik, így most nem zavarom.

  -Mennyi időre mentek? - összeráncolt homlokkal nézek a mögöttük elhelyezkedő bőröndökre, amikből nem is volt olyan kevés.

  -Nem tudjuk... csak idővel derül ki minden - válaszol Jamie.

Ez nem hangzott túl bíztatóan.

  -Miért csak ma szóltatok, hogy elmentek? - vonom kérdőre mindannyiukat szigorú tekintettel.

  -Mi is ma tudtuk meg - védekezik kezeit használva Matt.

Sóhajtok egyet. Ismét Alexre nézek. Még mindig ott vannak a szülei. 

Igaz, hogy Mr. és Mrs. Turner jól ismernek engem, de nem akarok most odamenni. Valahogy nem.

  -Los Angeles... - bököm ki elgondolkodva.

  -Igen - szólal meg Nick - Jó kis hely... mármint amennyit hallottunk arról a helyről - mosolyodott el.

Ránézek, és bólogatni kezdek. Lehet, hogy jó hely, de irtó messze van Sheffieldtől!

  -Alex felszabadult - hívja fel a figyelmemet vigyorogva Matt. Biztos észrevette Alex felé intézett pillantásaimat. Elmosolyodom és sietve sétálok oda legjobb barátomhoz, aki ahogy meglát, komor arckifejezésből mosolygósra vált.

  -Ariel! - ejti ki nevemet, mire megölel.

Szorosan húz magához. Érzelgősen bújok a nyakába, és beszippantom az illatát. A parfüm és a cigi bódító aromája simogatja meg orromat.

  -Hiányozni fogtok... fogsz! - suttogom még mindig a nyakába bújva.

  -Te is! - egy fokkal még erősebben húz magához, majd elenged.
Megigazítom a hajamat és a szemébe nézek. Így állunk néhány másodpercig, mikor valami villan. A fény forrásának irányába fordulunk.
  -Hé, Matt! - szólok rá mosolyogva, mikor meglátom kezében a polaroid fényképezőgépet. Kiveszi a képet, és elkezd legyezni vele, hogy megkapja végleges formáját a fotó.
Mind a négyen körbeálljuk Mattet, hogy láthassuk a lesifotós munkáját.
  -Úgy néztek egymásra, mint egy szerelmespár - jegyzi meg egy kis mosollyal.
  -Nem is igaaaz - kapom ki a kezéből nevetve.
Alexre nézek, aki komoly arcot vág, a többiek mind vigyorognak.
  -Tartsd meg - szólal meg Matt - Ja és csináljunk ötünkről is képet...
A srácok gyorsan megkérnek egy szimpatikusnak tűnő hölgyeményt, aki ahogy látom, el is vállalja a fotó készítését, mivel bólogat, és átveszi Matt-től a fényképezőgépet.
Miután sikerül a nőnek elkészíteni két fényképet, megköszönjük neki a közreműködését, azzal tovább áll.
Az egyik képet kapom én, a másik marad nekik.
Közben Nick, Jamie és Matt elindul leadni a csomagjaikat, mivel hamarosan indulniuk kell.
  -Olyan rossz itt hagyni Sheffieldet - mondta szomorkásan Alex, miközben leülünk egy padra.
  -Biztos hogy nem kellemes érzés, de próbálj a pozitívumokra koncentrálni - kezdem a bíztatást egy nagy mosollyal - Los Angelesben rengeteg lehetőség áll előttetek. Egy olyan helyre utaztok, ahol megismerhet a világ titeket, és terjeszthetitek a remek zenéteket! Na meg ott van a tapasztalat szerzés!
Lábai széttárva, kezei a lába között, feje lehajtva.
Tenyeremet a karjára helyeztem, Alex pedig felfigyel a mozdulatomra. Fáradt tekintete a kezemen pihen meg.
  -Meg fogod szokni!
  -Remélem - felnéz rám, és végre elmosolyodik. Csendben ülünk. 
Ez a csend egyáltalán nem volt kínos, inkább olyan volt, mintha gondolatban beszélgetnénk tovább. Egymás jelenléte megnyugtatott minket.
  -"Megkérjük a kedves utasokat, hogy kezdjék meg a felszállást a Los Angeles-i repülőre a hármas kapunál, köszönjük!" - visszhangzott egy nő magas hangja a hangszórókból.
Mindketten egyszerre sóhajtunk fel, mire elkezdünk kacagni.
  -Elkísérlek a bejáratig - állok fel elsőnek a padról, majd Alex is követi a példámat bólintva.
Azt a néhány métert is csendben tesszük meg. Nincs amit mondanunk egymásnak... ilyen helyzetben nem nagyon. Ami bennem kavarog, az nem egy búcsúhoz illik. Legszívesebben beülnék a srácokkal, vagy csak Alexszel a törzshelyünkre, és órákon át beszélgetnék vele... Sokszor csináltuk ezt. Hiányozni fognak ezek a hosszas beszélgetések.
Alex ismét megölel. Hallom, ahogy ő is beszívja az illatomat.
  -Ígérem, amint megérkeztünk Amerikába, valahogy felhívlak! - az utolsó szónál elenged és mélyen a szemembe néz. Bólogatok és magamra eröltetek egy gyenge mosolyt.
Hirtelen mintha megállt volna az idő. Körülöttünk az emberek szinte csigalassúsággal tappogtak, a zajok eltorzultak, mi meg csak elmélyültünk egymás szemében.
  -Na menj - szakítom félbe a pillanatot egy hajbabrálással.
Elmosolyodik. Arcon puszil, majd megfordul és elindul a gép felé. Közbe-közbe hátra figyel, de amikor már találkozik a banda többi tagjával, eltűnik a látóteremből.
Elmentek. Elment. Olyan fura érzésem volt, mintha többet nem látnám Őket... Őt.